Magány

Ülök a szobámban.
Egyedül.
Magammal.
És néha jó, néha nem.
Talán jobb lenne valakivel, talán nem.
Nem tudom. De azt tudom, hogy egyedül vagyok. És ez tény.
A tényeket pedig el kell fogadni.
De ha elfogadom, akkor talán az esélyt is elszalasztom, hogy változtassak rajta.
Már ha akarok.
Talán már nem is akarok. Talán már elfogadtam.
Talán nem.

Hajnali fél egy van. Szombat éjjel.
Az emberek ilyenkor jönnek bele a bulizásba. Néha irigylem őket. De most nem. Már egy ideje nem.
Nekem már üres lett minden szó... Üres lett az élet is.
Vagy talán csak ez a pillanat üres.
Sok a talán. Túl sok.
Minden nap megküzdök az álmaimért. De lassan mind elfogy. Lassan egy sem marad, amiért érdemes felébredni.
Régen sok álmom volt. Diploma, állás, szerető férj, sok gyerek.
Már egyik sem érdekel.
Csinálom, mert kell, de nem érdekel.
Probálok belekapaszkodni valamibe, de folyton azt érzem, hogy tér és idő és érzés és tett már semmi lett.
Semmi...
Szétfolynak a percek az ujjaim között.
Már én is csak folyok, csak vagyok...
Csak élni egy kicsit, csak egy cél, csak egy érzés... Csak ennyi kellene.
"Az égbe fel a szív emel. Csak szerelem kell."
Igen, csak szerelem kell. Egy társ. Egy ember, akibe kapaszkodhatok és aki belém kapaszkodik. Akivel egymás kezét fogva áltatjuk magunkat, hogy van cél. Szeretném újra áltatni magam.
Szeretnék újra álmodni.