2017. április 15., szombat

Stephen Lawhead: Albion dala trilógia


Tipikusan az a sorozat volt, amit magamtól nem olvastam volna el, viszont örülök, hogy elolvastam. Az egész történet alatt éreztem, hogy ez egy tipikusan férfiaknak írt könyv. Rengeteg hősi cselekedett, hősies lelkület, embert próbáló feladatok, harcosok belső köre és persze a végén meg kellett még menteni a szépséges királynét is. Tetszett minden próba és minden megmérettetés, de valószínűleg élvezhetőbb lett volna, ha a főhős néha tudja is hogy mit csinál és nem csak a szerencse, illetve rajta kívül álló erők teszik lehetővé a boldog végkifejletet. A kelta hagyományok megelevenedése nagyon szépen végig lett vezetve, volt itt esküvő, temetés, királyválasztás, bajtársi mérkőzések és persze rengeteg lakoma. Egy dolog volt, amitől kicsit hiányérzetem maradt, az pedig az istenek bemutatása. Nem igazán lett kifejtve a többistenhit, sem a mágia eredete. Utalások voltak csak ebben a témában, de talán ellensúlyozta ezt a fakultusz, illetve a természet szeretetének csodás leírása. Rengeteg szebbnél szebb leírást hozott mind a három könyv, amikben szinte elveszett az olvasó. Néha talán kicsit sok is volt. A végére pedig eléggé fárasztott, hiszen nagyon izgultam szegény szépséges királynéért. A tájleírások helyett jobb szerettem volna némi lelki fejlődést vagy érzelmi hullámvölgyeket. Nem sokat tudunk meg a mellékszereplőkről, sem a motivációjukról, sem az előéletükről, csupán a harcos múltjukat ismerhettük meg. Ettől nekem hiányos maradt a könyv, szerettem volna több embert megismerni és szurkolni nekik. Ugyanígy női szereplőkben is elég erős volt a hiány. Királynénk legnemesebb vonása aranylóan szép haja és dalokba illő szépsége sem tudta feledtetni velem ezt az űrt.
Mindentől függetlenül egy csodás utazás volt olyan tájakra és hitvilágba, amit eddig nem ismertem. Mindenkinek nagyon ajánlom, aki szereti a fantasy műfajt és azoknak is akiknek a szívéhez közel áll a lovagiasság és a hősiesség eszménye.

2017. április 11., kedd

A magyar költészet napja 


József Attila: Esik

/részlet/

"És isten lábánál ülünk le együtt,
te kettős melled bontod összecsengve,
ő elhalványul, én közönnyel nézem,
hogy két lélek mellettem újra gyenge,
hogy szivemben csak kerestétek egymást,
akik ágyamban találkoztatok - - -
de úgy mondom csak a közönyt s az istent,
mert bús fennszóval sírva rothadok."


2017. április 8., szombat

A kommunikáció halála egy képben

Ha kommunikáció szobor lenne milyen alakot öltetne?
Szerintem egy haldokló férfi a közöny tőrével a hátában, amint reménykedve néz a társaira, hátha mégis beszélget vele valaki!

Iain Banks: Darázsgyár


Reális képet adhat-e egy író egy pszichésen sérült elméről?


" A halál mindig izgalmas, mindig rádöbbenti az embert, hogy mennyire élő és eleven, hogy mennyire sebezhető, s hogy mekkora mázlista volt, mert mindeddig megúszta; de ha valaki olyan hal meg, aki közel áll hozzánk, az kiváló ürügy arra, hogy az ember egy időre kiforduljon önmagából és olyasmit tegyen, ami egyébként megbocsáthatatlan lenne. Micsoda élvezet igazán ocsmány módon viselkedni, miközben az ember csak úgy fürdik a nagy együttérzésben!" (Iain Banks: Darázsgyár)

A történet valós oldala egy megrázó családi történet, melyben többgenerációs pszichés problémákat kapunk ömlesztve. Annyira sok különböző lelki betegség van összezsúfolva egy könyvben, hogy az ember nem is tudja igazán felfogni a történetet, egészen a végéig. Megjelenik a zsarnok apa, aki kísérleteket végez a saját gyerekein,lelki és testi szenvedést okoz, és elszigeteli a családot a külvilágtól.Megjelenik az őrült testvér, aki bár beilleszkedett a normális társadalmi életbe, egy megrázó esemény hatására elmegyógyintézetben köt ki, aminek kapcsán felmerül a kérdés, vajon nem csak tettetés volt az addigi élete. A történet központi szereplője a kisebbik gyermek, Frank, akinek olyan súlyos tévképzetei vannak, amikről már a legelején érzi az olvasó, hogy a túlzás netovábbja. A totemoszlopok védelmi rendszere, a darázsgyár mint felsőbb hatalom, az állatkínzások és a gyermekgyilkosságok, a nemi identitás zavara, mind olyan tünetek, amelyekről az egyszerű olvasó is érzi, hogy valami súlyos lelki betegséget takarnak. Ez a túlzásokba menő, megrázóan sok lelki defekt, az ami a legnagyobb hibája a könyvnek. De vajon hiba ez?
Ha vesszük a fáradtságot és továbbgondoljuk a történetet, beleérezzük magunkat nem csak a szereplők, de az író elméjébe, nemcsak a válaszokat, de magukat a kérdéseket is keressük, akkor rájöhetünk, talán amit mindenki hibának vél, az szándékos, ami túlzásnak tűnik, az tudatos.

" Életünk csupa jelkép. Minden, amit teszünk része egy mintának, amelybe nekünk is van némi beleszólásunk. Az erősek maguk csinálják a mintázatokat, és befolyással bírnak másokéra is, míg a gyengék útvonala előre ki van mérve."

Ezek a jelképek határozzák meg az írót és az olvasót is. Nemcsak ebben a könyvben, hanem mindig. A jelképek, a sémák azok, amik mindannyiunk életében ugyanazok, ezek alapján kapcsolódunk és olvasás közben is ezeket a képeket hívjuk segítségül, hogy megérthessük a világot, amit leírnak nekünk.
A kérdés továbbra is, vajon reális képet kaptunk egy beteg fiatalember elméjéről vagy inkább egy túlzásba vitt, sokszorosan összetett írói túlzás a könyv? Ha pedig az utóbbiról van szó, vajon mi célja volt vele az írónak?