Sajnálat

Hát ez most nem volt olyan vasárnap. Ez most nem. Ez most egy nagyon rossz vasárnap volt.
A család néha áldás, néha átok. Ma átok volt.
De nem sírok. Nem szabad. Azt nem. Mert még meglátják.
Inkább írok. Arra nem figyel senki. Nem érdeklik.
Azt hiszem ma egy életre megutáltam a nőnapot. Vagy a férfiakat. Vagy csak magamat.
Leginkább magamat. Mert még mindig nem tudok dühös lenni. Még mindig nem tudom gyűlölni. Csak sajnálatot érzek. És ez baj.
Anyám már gyűlöli. Veszekszik és ordibál vele. Aztán, ha még mindig mérges, akkor kitölti rajtam a mérgét.
A nővérem is gyűlöli. Neki könnyű. Az ő temperamentumával én is gyűlölném. Én is veszekednék vele.
A gyűlölet megmérgezi lelket. De meg is könnyíti. Pont azért, mert senki nem veszi észre, hogy milyen ártalmas. Anyumék nem látják, hogy mennyire rossz nekik. Nekik jobb.
Én látom. Én tudom. És ott vagyok, ha ki kell valakin tölteni a mérget. Én ott vagyok. Mert csak sajnálatot érzek.
Ők nem viselik el. Nekem muszáj. Valakinek muszáj.
Muszáj végignézni, ahogy csoszogva slattyog a mamához egy szál nőnapi gerberával a kezében. Muszáj végighallgatni, ahogy az összefüggéstelen mondatait eldadogja.
Muszáj végigülni vele a másfél órát. Muszáj látni, ahogy ránéznek.
De a legrosszabb belenézni a szemébe. Régóta nem néztem bele a szemébe. Nem bírtam. Nem bírom. De ma muszáj volt. Mert valakinek meg kell tenni. Mert ez is hozzátartozik a családhoz. Könnyebb lenne, ha nem én lennék. Tudom. De nem megy. Talán átvállalná valaki a szerepem, talán nem. De én felvállaltam. Mert ez a gyerekek kötelessége. Vagy nem. De én így érzem.
Csak fáj.
Könnyű annak, aki veszekszik, ordibál és kiadja a dühét. Igen, sokkal könnyebb. Én nem ordítok. Mindig csak hallgatom. Mindig csak hallgatok. És ez sokkal nehezebb. Ezerszer nehezebb.

És bocsánat, hogy ezt itt adtam ki. De valahol ki kell. Mert sírni nem szabad. Azt nem. Mert attól csak nehezebb. Nem nekem. Anyumnak! És neki nem szabad ezt látnia. Nem szabad!