Oh! most hallgass rám, csak most végtére figyelmezz
Sok bajok és örömek lakhelye, földi világ!
Vígságért nem eped búcsúzó lelkem utánad;
Haj! számára kihalt színeden a vigaság:
Nem kér e rebegő ajak, gyomrodba temess el;
Önként is berekeszt sírom üdőnap előtt:
Ámde ha már el kell fémedtől válnom örökre,
A vad enyészetnek szótalan helyt nem adok.
Ott küzd egy nyomorult féreg kis veszte bajával,
S vég mozdultában port zavar hantjaidon.
Egy másik szomorú hangon zeng végekor: ennek
Haldokló szeme rád, s kellemeidre mered.
Én, ily lelkesedett, elmúljak-e szúnyadozóként?
Szótalan adja-e ki lelkemet a hideg ajk?
Oh nem! Szólni fogok, hogy az intést hallja kelettől
Nyúgatig, aki csak ért, s emberi szóra ügyel,
Szólni fogok, hogy dél éjszaknak visszadörögje,
És bár sok szivekig hajtsa beszédeimet!
Hah! lehanyatlik már s nem birja kivántomat a test,
Fagyva szorúlt útján csak hörög a lehelet.
...................................................
Húgom gyenge szemérmében fél védni, s azért is,
Hogy testvére vagyok, földre tekintve pirúl.
Haj! nem tudják még, hogy többé nem lehetek rossz,
Hogy fölös átkok alatt bús temetőmbe rogyok.
Nem tudják! - De ne is tudják: szomorú fa takarj el,
Szellő, vidd szavaim, vidd tova s ifjakat ints!
Börzsöny, 1820
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése