2008. március 26., szerda

Jelek vagyunk!

Ezt mondta ma Árpi bácsi!
Még soha nem vizsgáltam magam ebből a szempontból. Bár be kell valljam őszintén, nem is vizsgáltam magam még túl sokszor. Valahogy túl fárasztó és fájdalmas művelet. Talán ezért van, az, hogy most, 22 évesen csak úgy összedőlt az álomváram egy szempillantás alatt. Talán nem volt szilárd alapon. Az unokahúgom azt mondta csak akkor fogok találni egy pasit ha már elhiszem hogy egyedül is boldog lehetek! Ha szilárd alapja lesz a váramnak!
Na de ne kanyarodjunk el a szemiotikától!
Szóval nem tudom hogy hogyan vagytok vele, de én ezt a jeles dolgot kicsit úgy képzelem el, mintha a Mátrixban lennénk. Csupa egyes és nulla lennék?
Persze a dolog egyáltalán nem erről szól. Sokkal inkább arról, hogy minden külső jegyünk, cselekvésünk és megnyilatkozásunk jelzés értékű. És hogy ugyanúgy olvassuk egymást mintha szöveget olvasnánk. És persze hogy így van! Hiszen soha nem fogunk tudni egymás testébe/ lelkébe bújni, hogy átéljük mindazt ami mással történik, mindig csak jelzéseket kapunk a másik embertől. Ha látok valakit sírni akkor azt gondolom hogy szomorú és vele érzek(vagy nem), de soha nem fogom tudni átélni azt amit érez.
Persze, persze! De mit jelent ez az önmegismerés folyamatában. Az rendjén van, hogy mások megismerése csak egy bizonyos vagy inkább több jelrendszeren keresztül lehetséges. Szerintem ebben ti is egyetértetek. Na de mi van az önmegismeréssel! Persze már ez a fogalom is problémás. Merthogy hogyan is kezdi el az ember az önmegismerést?!?!
Na hát én ott kezdtem el, hogy a külsőmet és a külsőmről alkotott képemet hasonlítottam össze(remek fogyokúrás módszer!). Persze a két kép közti különbség néha döbbenetes! De alapvetően azt hiszem ez a legkönnyebb lépés. De most inkább azt vizsgáljuk meg, hogy a külső jegyeim hogyan funkcionálnak jelként és persze ez mit jelent nekem, mint a test tulajdonosának. Ha egy férfi(vagy legyen az nő) szembe jön az utcán és belebámul a szemembe és ez persze többször megismétlődik, akkor tudhatom(persze biztos nem lehetek benne), hogy a szemem szép. Viszont valószínűsíthető, hogy mivel a fenekemet nem bámulják meg, akkor az alakom nem tökéletes. Az arcom, a szemem és a testem jelzésként funkcionált és a jelzésekre válaszjelzéseket kaptam. Már megtudtam valamit önmagamról. Tehát mindebből levonhatom a következtetést hogy a jeleim, amikből ugymond felépülök csak akkor értelmezhetők, ha a kommunikációt is bevonom az egyenletbe. Igen. Azt hiszem az egészet felfoghatjuk egy egyenletnek is.
Na mármost ha a külső jeleimmel működött a dolog akkor ha követjük az analógiát akkor ugyanígy működhet a többi tulajdonságommal. Persze ez már sokkal inkább szubjektív dolog. Mert hát ugye bejön az a faktor, hogy ismerősök/barátok/család. Mert hát az ember belső jeleit leginkább a környezete ismeri, érzékeli. És hát persze az ember olyan emberekkel veszi körül magát, akiket szeret és akik szeretik és általában ezek a barátságok bizonyos hasonlóságokra épülnek. Hogy Perditát idézzem "ők férnek bele a kicsi világomba". Tehát ezek a visszajelzések már kevésbé lesznek objektívek. Na de akkor mit tehetünk?
Nyilván sokféle lehetőségünk van. Először is ott van az irodalom. Az irodalmon keresztül eljuthatunk egy olyan önmegértési fokra, ami már objektívebb! Merthogy egy irodalmi mű nem rólam szól és nem feltétlenül olyan emberekről, akik beleférnének a kicsi világomba. Például én olvastam már olyan könyvet, amiben egyetlen számomra szimpatikus szereplővel sem találkoztam. Nem is lett favorit a könyv, de legalább megismertem egy másfajta világot, egy másfajta jelrendszert. És ezen a másfajta, tőlem távol álló jelrendszeren keresztül jobban ráláthattam önmagamra. Akár csak annyira hogy nekem ez nem, nekem így ne...stb.
Szóval az irodalom, a szövegek jók erre. De nyilván így van ez más művészeti irányzatokkal is. Mert egy kép vagy szobor ugyanúgy képvisel egy másfajta jelrendszert. Ez azt hiszem elég világos.
Más út lehet még az emberekkel való érintkezés. Ha olyan emberekkel kerülünk napi interakcióba, akik nem a barátaink, ismerőseink stb. Akár egy iskolában, egy munkahelyen, egy hajléktalanszállón... A lényeg, hogy ne zárkózzunk el a másfajta jelrendszerektől, az emberektől. És persze figyeljünk. Értelmezzük a jeleket. Persze ez nehéz. A viselkedéskultúra sokszínűsége és egyéni megnyilvánulásai nagyon-nagyon sok varriációt engednek meg. De nem is az a lényeg, hogy ki?mit?miért? és hogyan? , hanem hogy ez nekünk mit jelent. Ha mondjuk meglátunk egy végső stádiumos rákos embert haldokolni a kórházban, nem az a fontos, hogy neki milyen lehet(persze nem úgy értem, hogy szarjuk le!). Sokkal inkább az, hogy a bennünk lévő sajnálatot(jobb esetben) vizsgáljuk meg. Önmagunkra figyeljünk, hogy a jelek mit jelentenek nekünk. És így talán eljuthatunk egy önmegismerési folyamathoz, ami persze sosem ér véget, mert változunk. Viszont fontos hogy ezeket a változásokat is lokalizáljuk, megfigyeljük. Mert az önmegismerésen keresztül a világot is megismerjük. És azt hiszem ez a legfontosabb.
Szóval a lényeg, hogy legyünk nyitottak a másfajta jelrendszerekre, fogadjuk be a világot. A kisgyerekek is ezt teszik, csak ők még nem tudatosan. Nekünk már lehetőségünk van a tudatosságra és az értelmezésre.

Nahát, lehet hogy kicsit zavaros lett, de azt hiszem átadtam, amit akartam! És ez a lényeg! Vagy legalábbis leírtam! Ha nem megy át az üzenet akkor kössetek bele! Sőt! Mindenképp kössetek bele! Talán úgy elérhetünk némi objektivitást!:)

3 megjegyzés:

Perdita írta...

Nem lett zavaros! Legalább is szerintem érthető. Sajnos sosem tudjuk meg, hogy mit gondol a másik rólunk, mert hát ugye nem látunk bele a másikba! És akkor ez már egy nagyon hosszadalmas és bonyolult folyamat, mert hogy én azt gondolom, hogy ő azt gondolja rólam. Aztán lehet, hogy szerencsétlen csak nem tudta jól kifejezni magát! Ez meg már nagyon problémás. De az szerintem is igaz, hogy a helyes önismeret sokat segít. És akkor még mindig ott vannak az alapvető jellemvonások, a prioritás! Azzal nem nagyon lehet mit kezdeni, mert minden típus alapvetően mást gondol. (Szélesné is megmondta)
Jó éjt béjbe! Bárány!

Turul86 írta...

Igazad van! Az teljesen elkerülte a figyelmemet, hogy hát hogyan is jutunk mások rólunk alkotott képéhez!!! Igen! Azt hiszem ezen el is bukhat az egész! Mert mi van ha rosszul értelmezünk vagy hazudnak és nem vesszük észre!
Azt hiszem a legfontosabb az őszinteség! Persze ez nehéz! De én például törekszem arra, hogy ha nem is sok barátom van, de azokkal legalább teljesen őszinte legyek. És persze ha én így teszem, akkor remélhetőleg ők is így fognak! De azt hiszem ez tényleg nagyon problémás dolog!

Turul86 írta...

De azt hiszem a lényeg, hogy tudatosan értelmezzünk!
Ha azt gondolom, hogy te kedvelsz, akkor az nekem jó függetlenül attól, hogy kedvelsz-e vagy sem! Vagy ez inkább hamis önképet eredményez? Igen, azt hiszem ez mégsem jó!
Ezen még gondolkodni fogok!!!