Hullatja levelét az idő vén fája...

"Hullatja levelét az idő vén fája. Pirossal versengő, rozsdaszínű és halk szavú sárga meg zöld levéllel terítve a pázsit. Lányaim, fiaim, nyújtsátok kezetek, üljünk a vén fa alá. Régi-régi időkről, hajnalok hajnaláról mesélek most nektek. Messze-messze Napkeletre repülünk, kakukkfűillatú füves pusztaságba, ahol szilaj paripákon száguldoztak a puszta fiai, hívó kürtök szava zengett, s négy égtáj visszhangozta deli vitézek harci kiáltását. Oda repülünk, ahol rettenthetetlen hősöket nevelt a szárnyas idő: bátor pillantású férfiakat, hős lelkű asszonyokat, akiknek tetteit ámulva csudálta a világ.

Hol volt, hol nem volt, akkor az Idő fája, a Tetejetlen Fa is fiatal, szép, sudár fa volt még...
Messze-messze Napkeleten, kakukkfűillatú pusztaságban, az ezüstpatakon túl, az aranyerdőn innen, a tűz fénye fejedelmi sátorra vetődik. A sátor előtt hárman ülnek. Egy ősz hajfonatú öreg férfi, most csak százesztendős öregnek nevezem, de igazában már a százhuszadik esztendejét is betöltötte, a mellette könyöklő nagy bajuszú öreg talán még nála is több tavaszt ért meg, annyit árulok el róla, hogy táltos. Velük szemben egy párduckacagányos ifjú, vendégségbe érkezett a százesztendős öreghez; hogy ő kicsoda, arról hallgat az írás. Egyvégtében huszonkilenc este ülnek, mert a két öreg éppen huszonkilenc mesét mond. Amikor leülnek, a fiatal hold feltetszik az égre, ahogy fogynak a mesék, a kerek hold is fogy, s mire a huszonkilencedik mese is véget ér, elfogy egészen.
De nicsak, a tüzes itallal teli kupákat magasba emelik, s a százesztendős öreg hátraszegi fejét, s a dali ifjú felé fordul:
- A hétpecsétes titokról akartál hallani! Szeretnéd tudni, hogy mi vár rád? Nem bánom! Hallgass hát! Titkokat hallasz most, sok-sok mesét, melyet egykor szép fonatú anyák dúdoltak. Meséimből, amit csak akarsz, mindent megértesz. De jaj neked, ha szavaimat elfeleded! Akkor inkább ne is születtél volna... "