Hiányzik

Ma ültem a gép előtt és csak néztem a képeket, amit a képernyőkímélő vetített elém! Egyszerűen csak bámultam őket. Aztán eszembe jutott az a sok kis hülyeség, ami az elmúlt 2,5 évben történt (meg régebben). Elém került valahogy az a kép, ami az egyik első közös képünk, amin öten ülünk a parton (a Tanyi csinálta). Megkérdezhetném hogy: emlékeztek? De nem hiszem, hogy olvassátok ezt!:( Kicsi elérzékenyültem bevallom, mert nagyon hiányoztok ti, az ahogy akkor volt. Ha azt az asztalt képzeletbelivé tesszük azt kell mondjam, hogy hál' isten még sokan leültek az asztalunkhoz, nagyon sokan. De sajnos sokan fel is álltak, sőt nem csak felálltak, de el is mentek, kiléptek a képzeletbeli szobából és sajnos az ajtót is becsukták maguk mögött. Voltak, akik meggondolták és visszajöttek. De vannak akik már nem tudnak visszajönni, bárhogy is akarják (legalábbis úgy nem, ahogy akkor). A legrosszabb az, amikor önszántukból mennek és azt mondják: ez a élet rendje, ez a normális és látom a szemükben, igen ők tényleg ezt gondolják, így érzik. DE ne! Ez nem normális. Szerintem nem normális az, hogy a zárt ajtó alatt még egy levelet sem csúsztatnak be ezzel a szöveggel: 'Egy csak egy kicsiny levél tőlem neked, egyébként hogy vagy, mi van veled? Egy pár sor nehogy elfeledj, hogy gondolj rám, küldök egy életjelet!' Tényleg , igazán nem kéne több, ennyivel beérném! Jó persze tudom azt mondanátok (ha ezt most hallanátok): de hát tudod a távolság,meg tudod mindig van valami baj, betegség szerelmi öröm vagy épp bánat! Sajnos akárhogy is van, én nem tudom csak úgy elfelejteni azt a sok mindent! Hát igazán bocsi emiatt, hogy még mindig ragaszkodom hozzátok! Nehezemre esik elengedni minden kapcsolatot. Egyszer az exem azt mondta: ha sokszor hívod és őneki még mindig van kifogása, hogy mért ne találkozzatok, akkor szarjál rá. De ez az ő elve, nem tudok vele azonosulni. (Akire ez vonatkozik, azt 4 évig gondoltam az egyik legjobb barátnőmnek - de hát tudjátok az idő meg távolság) Ja persze azóta az exem sem ér rá, sajnos! LOL! De persze van ellenpélda is, ami nagyon boldoggá tud tenni.:) Ott van az én kicsi babám, aki ha feljön a koleszba anyagért a fiúkhoz és csak fél perce is van, akkor is felhív, hogy ott vagyok-e és átjöhet-e egy ölelésre. (Van, aki erre nem képes, pedig kb 3 naponta ott van. Ha találkozunk egy sziával el vagyok intézve, pedig az elmúlt 2 évben ő jelentette nekem a legtöbbet.) Ott van az én legrégibb barátnőm is, akivel akármennyi ideig is nem látjuk egymást, nem beszélünk, mindig onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk legutóbb.:) A héten a szakest után szintén egy 'volt asztalnálülő' azt mondta: "ez már nem Almádi"! Ez lenne a megoldás? :S Jaj és persze van a kedvenc 'barátom' (aki mellesleg ma ünnepli a szülinapját), neki csak akkor kellek, csak akkor képes felhívni, írni..., ha valami nyomja a kicsi szívét, és én mindig meghallgatom. Ez van, ilyen vagyok. Én mindig nyitva hagyom nektek az ajtót, hogy visszajöhessetek, és igen én egyedül is várok, annál a műanyag asztalnál, a műanyag székben a Balcsi parton, RÁTOK!
Üdv: egy barát