Turul és Perdita

Feszélyeznek a magas emberek. Nem, pontosítok: a magas nők feszélyeznek! Nem elég, hogy csíkos a hajam, még nézzek is fel rájuk. És az a hosszú comb!!! Hát de minek! A fekete akkor is csak egy szín marad, ha az ember asszociál is rá! Vagy mégse?
-Pisilnem is kell, de nem tudom miért?
-Sokat ittál!
-Ne légy ennyire nevetségesen racionális!
Egyébként a romantikus kalandregény az a műfaj, ami átfolyik az emberen. Csak a meredező mellbimbók és a töretlen sóvárgás.
A szomszéd kutya el van kerítve. Olyan frappánsan el van kerítve, hogy folyton a kerítésen áll és nyüszít.
A döntéseknek mindig súlya van. Kivéve, ha súlytalanok. Talán az űrben nem is érezném ennyire pocsékul magam.
Van Gogh cipője például eladható. Az enyém miért nem? Ott a határon túl mi van?
Elutaznék én angliába, ha nem kellene nagybetűvel írnom.
Az a rohadt álom! Mindig szertefoszlik! És az ébredés! Emberek! Micsoda dolog az az ébredés! Rendesen el se lehet mondani! Vagy talán csak fordítani!
Holnap péntek! Nem! Ma. van. péntek.
Szabad péntek, szabad szombat...
Aztán már csak a kibaszott vasárnapok! Holnap meg pogácsát kell sütnöm a nagymamámmal. Nem akarok. Se pogácsát, se lelkifröccsöt.
Lehet most leiszom magam. Aztán ha felébredek és rámeredek a kemény hímvesszőmre, akkor majd törlöm ezt a bejegyzést!