Talán az ember alkotta fogalom -boldogság- akkor szűnt meg végleg, mikor azt kimondták.
Boldog az állat, mert nyelve nem ismeri e szót, s szenved az ész határtalan birodalmát érző ember a saját korlátaitól.
Nem szebb-e, ha két szerelmes szempár találkozása mindent kifejez, mintha két száj gépiesen mormolja azt a hatástalan varázsigét, hogy: -Szeretlek!- ?
Miért van ez és miért nincs az?
Miértek sokasága kínoz engem is miközben gondolataim millióiból egyet-kettőt papírra vetek, s közben én is csak egy szóra vágyom egy embertől, kinek -ha önnön butaságom nem gátolna- én is e varázsszót mormolnám. Szerelemre vágyom, s írok.
A karjai melege lehetne éltetőm, ehelyett rusnya szeretőm a tollam, kinek mindent köszönhetek, s ki mindent elvett tőlem. Adott egy álomvilágot, s a valót elszakította tőlem. Mégis őt választom, s vele a fikciót.
S, hogy miért? Nem tudom!
Talán itt a válasz oly sokunk kérdésére: talán az emberi lélek megnyugvása az ész határainak tágításában rejlik, s a szív parancsa alább való.
Talán ezért vagyunk emberek s nem állatok.
Talán örök boldogtalanságra vagyunk kárhoztatva a lélek megnyugvásának magasztos parancsa végett.
Géniusz él egy porhüvelyben, s halhatatlan lélek embertestben, s az elme tündöklése megemészti az embert.
Lelki megnyugvás a szívsorvadásért avagy a szív boldogsága a lelki üdvünk eladásával. Mindenkinek joga van választani. Az állatok lelke halott, de szívük boldog, s ebben az egyszerű boldogságban élnek céltalanul. Míg az ember sírva teremt üdvöt lelkének, s írja be magát a halhatatlanok halandó könyvébe.
Tizenhat évesen kevésbé voltam kompromisszumképes! Ma már tudnék ezzel vitatkozni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése