Illúziók

Az ember néha úgy érzi, hogy illúziók közt él. Én biztosan.
Néha jól esik lerombolni egy-egy illúziót, néha inkább maradhatna minden ahogyan volt.
De a változás elkerülhetetlen. Szeretnék néha megállni egy-egy pillanatra és szeretném, ha az idő is megállna velem. Szeretnék ilyenkor behúnyt szemmel mélyeket lélegezve mosolyogni. Mosolyogni az élet tényén. A megfoghatatlan kérdések millióin, melyek az életet jelentik. Néha úgy érzem ez lehetséges. Kiszakadhatok térből és időből és megállhatok a Balaton partján a csendes, szikrázó vizet nézve és érezhetem...
Érezhetem mindazt, ami körülvesz és érezhetem, hogy a része vagyok. Az élet kitölt engem és én behódolok szeszélyének.
Aztán kinyitom a szemem és minden visszazökken az illúziók világába és én újra nem tudom, hogy ki vagyok és mivégre vagyok. Újra csak rohanok, de a célt még mindig nem látom.
Madách szerint a küzdés maga a cél.
Én már belefáradtam. Nekem kell egy cél, egy ok, egy ismeretlen nevező, melyet tán soha el nem érhetek, de legalább lássam. Vagy legalább sejtsem.
És ha túl sokat kérek, akkor legalább az illúzióimat ne rombolják le. Hadd maradjak a boldog tuadattalanságban. Engedjék, hogy higyjek. Még, ha nincs is miben, de legalább az érzés, hogy van. Valami. Legalább ez maradjon meg nekem.
Régen hittem. Istenben, hazában, tudományban. És az irodalomban. Igen legelőször az irodalomban. Hittem, hogy a könyvek a menedékeim, a barátaim, a szeretőim.
Mára már csak a szeretőim. Hol kedvesek, hol meghatók, hol hűtlenek.
De legalább vannak. Az utolsó illúzióm. Az utolsó reménysugaram.
Szeretném hinni, hogy ez mindig megmarad, vagy legalább jön egy új eszme. Egy tan. Egy hit.
De félek...
Félek a jövőtől. Félek a jövőmtől.
Félek, hogy üres leszek. Egy báb. Nem akarok Orwel szamara lenni (in. Állatfarm).
Nem akarok hit nélkül élni.
Vajon az ész, a ráció mindig megöli a hitet?