Kezem keres egy biztos pontot, hol megnyugodhat. Oly sok fájdalom érte a vak keresgélésben. Csak tapogatott: hol tövis szúrta, hol lágy víz simogatta bűvüs átkával - a szerelem áltatásával. Biztos pontot nem talált.
Néha puha takarón nyugodott, de ébredvén a magány kínjai csalták meg őt. Ilyenkor a bánattól kergetve a nyelv szárnyain repülve csillapította bánatát, s olykor még élvezte is az agynak ezt a felsőbbrendű kínját, melyet a szavak szépsége és álnoksága okoz egy léleknek, mely gondolkodni képtelen és mégis csak ehhez ért.
A kéz nem bírta el e fájdalmakat, mellyek élete legszebb perceit hozták el neki.
Eltávozott halálos szerelme oldalán, s újjászületett a szépség szimbolumaként egy csöppnyi virágban. A szirmok hirdették a szerelmet minden szempárnak. Ő volt a boldogság és a béke egymaga kicsiny testébe zárva. Árva testként élte le naív életét, s halála pillanatában újra átélte a reménytelen szerelmet melyből született.
A lélek viszont élt és lebegett. Mígnem megszállt egy porhüvelyben. Ma is ott tombol egy ártatlan lélek mélyén, melyből soha ki nem szabadulhat.
Hisz az emberben egyszerre van jelen az élet és a halál, az ihlet és a badarság, a szerelem és az átok.
Egy átok, mely nem hagyja a szerelmest boldoggá lenni, mert gondolkodni akar. A gondolat mely most kezemet hajtja ott él minden lélek mélyén. És ha ránézünk egy apró virágra nem értjük mi végre él az elme és mi hajtja újabb gondolatok felé. Hisz oly egyszerű, annyira kézzelfogható a boldogság ha észrevesszük.
Vajon hány ember veszi észre a virágot egy másik ember lelkében?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése