Gyász

Írni akartam arról, hogy fáradt vagyok és álmos. Olyannyira, hogy két napig nem volt erőm lemenni a nővérem szobájába és megfenyegetni a modemet, hogy falhoz vágom, ha nem mükszik rendesen. Inkább nem neteztem. Olvastam. Aludtam. És persze dolgoztam.
Ezt akartam roppant frappánsan és a szokásos fahumorommal kifejteni.
De elolvastam Perdita bejegyzését...
Mikor kilenc vagy tíz éves lehettem meghalt az egyik osztálytársam. Alig ismertem, mert abban a félévben költöztek ide az anyukájával. Semmi másra nem emlékszem belőle csak hogy szerelmes volt belém. Mielőtt meghalt én kikosaraztam. Persze gyerekszerelem volt. Azóta bűntudatom van. Pedig még a nevére sem emlékszem. Ha elmegyek a füredi temető mellett, vagy Halottak napján ott járunk, mindig eszembe jut. Nem is igazán ő, mint az az érzés amit átéltem, amikor megtudtam.
Akkor egy tanárunk azt mondta, hogy a gyász az emberi önzésből fakad. Abból a tényből, hogy nem akarjuk elengedni azt, aki elment.
Sokszor gondolkozom azon, hogy a gyerekek mit hogyan fognak fel. És gyűlölöm azokat a felnőtteket, akik azt hiszik, hogy nem képes egy gyerek megérteni a gyászt (vagy akármi mást). Mert képes. Talán sokkal jobban is, mint sok felnőtt.
A gyász sokszor fáj és sokszor kínoz. Félek, hogy hamarosan én is elvesztek valakit. Még senkit nem veszítettem el, aki igazán fontos volt nekem, akit igazán szerettem.