Turul és Perdita

Van, hogy elnézem az embereket. Hűvösek, szépek, álmosak, sietnek, élnek, vagy csak mennek. Közben az életem pillanatait látom magam előtt. Azokat amik megtörténtek, és amik csak megtörténhettek volna. Egyszer egy fiú azt mondta, hogy meg akart csókolni, de nem tette. Miért nem? Én akartam. És most is akarom. De már mást csókol, már nem emlékszik rám. Csak az én szívem sajog az elszalasztott lehetőségtől. Ha tehetném visszamennék és megcsókolnám. Nem lennék gyáva. De nem tehetem. Nem csókolhatom meg. Vajon, ha egyszer újra összehozna minket a sors, csak néhány órára, vajon akkor mi történne.
Odakint hideg van. Én mégis kinyitottam az ablakom. Mert szellőztetni kell. Büdös van. A lábamon csak egy vékony zokni van és érzem, hogy hamarosan elkezdek remegni, hiszen fázom. Mégsem kelek fel, hogy becsukjam az ablakom. Pedig náthás is vagyok.
Hamarosan döntenem kell. De nem akarok.
Csak egy szerető kell nekem. Nem akarok eget-földet és a világegyetemet meg/felrázó szerelmet. Csak egy kis szex kellene. Legalábbis ezt mondogatom magamnak. Néha el is hiszem. Néha nem is vágyom másra. Ilyenkor jól vagyok. Nagyon jól.
Olykor elcsodálkozom. Embereken, sorsokon, álmokon, egy rosszul összeállított ruhakollekción, egy szemeteskosáron, egy vicces bejegyzésen. Aztán megvonom a vállam és továbbmegyek.
Tegnap még volt kinek a vállán elsírnom, hogy... Ma már nincs senki. Álmomban véletlenül megsimogatom a saját arcom. Felébredek és elszorul a szívem. Ennyire vágynék egy érintésre? Ennyire rossz egyedül?
Elképzelem, ahogy ott ülsz a géped előtt és nem is gondolsz rám. Nevetsz, gondolkozol, szeretsz és utálsz. És a gondolataid nem a múlt körül forognak. És elképzelem, hogy kilépek testből és tudatból és megérintem a szíved. Elképzelem, ahogy rám gondolsz. Elképzelem, ahogy utánam sóvárogsz. Bár boszorkány lehetnék, hogy megbabonázhassalak.
Többek voltunk két idegennél. Gyávák voltunk.
Bánom és siratom a múltat. És vágyom egy új esélyre. Egy új lehetőségre. Bár megadatna.