Turul és Perdita

Iain Banks: Darázsgyár

Reális képet adhat-e egy író egy pszichésen sérült elméről?

" A halál mindig izgalmas, mindig rádöbbenti az embert, hogy mennyire élő és eleven, hogy mennyire sebezhető, s hogy mekkora mázlista volt, mert mindeddig megúszta; de ha valaki olyan hal meg, aki közel áll hozzánk, az kiváló ürügy arra, hogy az ember egy időre kiforduljon önmagából és olyasmit tegyen, ami egyébként megbocsáthatatlan lenne. Micsoda élvezet igazán ocsmány módon viselkedni, miközben az ember csak úgy fürdik a nagy együttérzésben!" (Iain Banks: Darázsgyár)

A történet valós oldala egy megrázó családi történet, melyben többgenerációs pszichés problémákat kapunk ömlesztve. Annyira sok különböző lelki betegség van összezsúfolva egy könyvben, hogy az ember nem is tudja igazán felfogni a történetet, egészen a végéig. Megjelenik a zsarnok apa, aki kísérleteket végez a saját gyerekein,lelki és testi szenvedést okoz, és elszigeteli a családot a külvilágtól.Megjelenik az őrült testvér, aki bár beilleszkedett a normális társadalmi életbe, egy megrázó esemény hatására elmegyógyintézetben köt ki, aminek kapcsán felmerül a kérdés, vajon nem csak tettetés volt az addigi élete. A történet központi szereplője a kisebbik gyermek, Frank, akinek olyan súlyos tévképzetei vannak, amikről már a legelején érzi az olvasó, hogy a túlzás netovábbja. A totemoszlopok védelmi rendszere, a darázsgyár mint felsőbb hatalom, az állatkínzások és a gyermekgyilkosságok, a nemi identitás zavara, mind olyan tünetek, amelyekről az egyszerű olvasó is érzi, hogy valami súlyos lelki betegséget takarnak. Ez a túlzásokba menő, megrázóan sok lelki defekt, az ami a legnagyobb hibája a könyvnek. De vajon hiba ez?
Ha vesszük a fáradtságot és továbbgondoljuk a történetet, beleérezzük magunkat nem csak a szereplők, de az író elméjébe, nemcsak a válaszokat, de magukat a kérdéseket is keressük, akkor rájöhetünk, talán amit mindenki hibának vél, az szándékos, ami túlzásnak tűnik, az tudatos.

" Életünk csupa jelkép. Minden, amit teszünk része egy mintának, amelybe nekünk is van némi beleszólásunk. Az erősek maguk csinálják a mintázatokat, és befolyással bírnak másokéra is, míg a gyengék útvonala előre ki van mérve."

Ezek a jelképek határozzák meg az írót és az olvasót is. Nemcsak ebben a könyvben, hanem mindig. A jelképek, a sémák azok, amik mindannyiunk életében ugyanazok, ezek alapján kapcsolódunk és olvasás közben is ezeket a képeket hívjuk segítségül, hogy megérthessük a világot, amit leírnak nekünk.
A kérdés továbbra is, vajon reális képet kaptunk egy beteg fiatalember elméjéről vagy inkább egy túlzásba vitt, sokszorosan összetett írói túlzás a könyv? Ha pedig az utóbbiról van szó, vajon mi célja volt vele az írónak?