Rolandnak

Tegnap este beszélgettünk

Egy egyszerű mindennapos msn beszélgetésnek indult. Volt szó erről-arról (pasik, csajok), elmondtam a problémám neki, ő elmondta mit gondol erről. Szörnyű volt, mert belegondoltam, hogy igaz lehet, mert nem tudhatok semmit csak remélhetem. A barátommal kapcsolatos nézeteimet osztottam meg vele. Elmondtam hogy még sohasem szerettem senkit ennyire de úgy érzem nehezen lehetne jövője a kapcsolatnak (ahogy Turul mondta az nem elég ha szeret!). Ő arra a következtetésre jutott, hogy elszürkült a kapcsolatunk és nem lesz belőle semmi (és különben is meg fog csalni a barátom, mert nem vagyok ott, és már nem vagyok érdekes neki). Mikor mondtam, hogy én azért minden tőlem telhetőt meg fogok tenni az ügy érdekében csak annyit mondott: "fájdalmas lesz".

Tegnap este beszélgettünk

Egy fájdalmas beszélgetés folytatása volt. Én csak védekeztem, próbáltam érvelni, próbáltam magyarázni a nézetemet, próbáltam megmutatni egy olyan világot, ahogy én képzelem. De ő csak annyit mondott: "nőj fel végre, már elmúltál húsz". Olyan felsőbbrendűen és hajthatatlanul, mintha egy semmi lennék, egy olyan életforma melynek nincs jogosultsága, egy olyan valami, amit nem fogad el a társadalom, senki sem fogad el! A jellemembe gázolt, de úgy hogy nem maradt semmi. Azt mondta, gyerek vagyok. Én viszont nem bánom, hogy gyerek vagyok, hogy szeretek álmodozni. Szerintem ez viszi előre az életet, ez rejti a jövőt, a lehetőségeket. Játszani mindenki szeret. Még az is aki nem vallja be, vagy nem annak hívja, mindent ki kell próbálni, minden prototípus játék. Szintem, aki nem álmodozik és nem tud játszani az nem ÉL, az csak egy gép. Én szeretem a felhőket, az idétlen nagy csíkos zoknit, a tavaszt, a párnákat, hazajönni és felvenni a kedvenc 100 éves szakadt melegítőmet, a meséket, szeretek gurulni az ágyon, a bábszínházat, beleülni a barátom ölébe, az állatkertet, a vattacukrot... Szeretek mosolyogni, szeretem ha megölelnek. Nem hiszem el hogy bármelyik "felnőttnek" nem esik jól a munka után ha hazaér egy ölelés a párjától. És minderre, a véleményemre csak annyit kapok hogy, nőj már fel?! Nem értem, hogy mért nem összeegyeztethető azzal, hogy mondjuk a munkahelyemre kosztümben megyek, elmegyek a bankba, elintézem az ügyes-bajos dolgaim, megvagyok én a "nagyok" világában is. Akkor ez így mért nem jó???

Szerettem volna megmondani neki ezek után, hogy szerintem kettőnk közül én vagyok a felnőtt, mert én nyaranként megdolgozom (elég keményen) azért, hogy egyetemre járhassak, nekem nem a szüleim fizetik! Nekem nem kell 22 évesen anyám elé állnom és pénzt kérnem egy bulira! Én befejezem az egyetemet időben! Akkor mért baj, hogy szeretek álmodozni?

Ehelyett csak annyit mondtam neki: "örülök, hogy nem lett köztünk semmi!"

Tegnap este beszélgettünk

Utána úgy éreztem teljes mértékben kétségbe vont.

Utána úgy éreztem le tudom zárni teljes egészében a "nagy" szerelem ügyét. (Mert bármi is történt, bárhogy is volt mindig ott volt az agyamban, igaz leghátul, a legalsó fiók legbelső sarkában, de ott volt)

Utána úgy éreztem elveszítettem egy barátot.

Utána sírtam.