Először csak egy kommentet akartam írni. Ez állt volna benne: ezt akár én is írhattam volna.
De inkább kifejtem.
Mikor elkezdtük ezt a blogot, mikor csatlakoztál, megalkottunk magunknak egy imidzset. Nem is tudatosan, nem direkt, de így volt. A te szereped volt a kemény csajszi, aki mindig két lábbal a földön áll, és mindig racionális. Legalábbis én így éreztem. Én meg voltam az álmodozós, mesefüggő, szerelembálványozó naív fruska. Azóta eltelt egy év. Sok minden megváltozott. (Erről már beszéltünk.) Egy darabig úgy tünt szerepetcserélünk. Most inkább úgy érzem, hogy közeledünk egymás felé. A két véglet voltunk, mostanra azonban te is megtapasztaltad, hogy milyen az igazi szerelem és én is, hogy milyen, ha már nem is emlékszik az ember a szerelem ízére.
Változtunk, de megváltozni mégse tudtunk. Én még mindig keresem a szerelmet, te pedig még mindig A józan belső hang vagy.
Mégis az, amit írtál - mégha nem is ez volt a célod - akkor is elgondolkoztatott.
Hinni egy olyan kapcsolatban, aminek nem túl rózsásak a kilátásai. Ilyet egy éve még én csináltam volna.
Kijelenteni, hogy a szerelem nem mindig elég. Ilyet egy éve te mondtál volna.
Más emberek talán nem veszik észre az ilyen változásokat. Mi azonban dokumentáltuk ezt a változást. Ez a blog az "élő" bizonyítéka annak, hogy hogyan változtunk.
A másik dolog: gyereknek lenni, gyermekként viselkedni nem egyenlő azzal, ha valaki gyerekes. A vattacukor finom, a mesék varázslatosak, a légvár légies... Aki ezt nem érti, nem érzi, az szegényebb, sokkal szegényebb, mint mi. Bár ő ezt nem érti. Elveszíteni a gyermeki énünket, olyan mintha az énünk egy részét veszítenénk el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése