Valamikor régen arra gondoltam, hogy milyen jó is nekem, hogy olyan hűde határozott elveim vannak, melyek szerint élhetek, alhatok és gondolkodhatok. Aztán ahogy éltem, aludtam és gondolkodtam ezek az elvek változtak. De én még mindig hűde boldog voltam, mert biztosan tudtam amit tudtam és ez jó volt. Merthát a magabiztos gondolkodás előnye, hogy az ember magabiztos lesz tőle. Aztán tovább gondolkodtam és az elvek megint változtak.
Persze ehhez kellett tapasztalat is. Merthát egy elv egészen addig működik, amíg el nem kezdik átültetni a gyakorlatba. Ilyenformán egy idő után rájöttem. Hiába az elv, ha mindig megbukik.
Most pedig ott tartok, hogy nincsenek szilárd elveim, de azért tovább gondolkozom. Mert ebben még soha nem csalódtam. Végülis miért ne gondolkodhatnék?
Általában persze az emberekről, az emberi kapcsolatokról gondolkodom. Például a közeli haverokon. Azért nevezem így őket, mert bár nagyon szeretem őket és heti vagy kétheti rendszerességgel el is megyek velük bulizni, azért még nem ismernek, ahogy én sem őket. Néha az az érzésem hogy rájuk akaszkodom. Érzelmileg. Merthát ugyebár három fiúról van szó. (Érdekes, hogy valahogy a barátikörből minden lány kiesett rajtam kívül.) De nem is ez a lényeg. Hanem, hogy néha úgy érzem pótlásnak használom őket. Ők azok akik megölelnek, őket ölelem meg én is. Velük iszom, velük táncolok. Talán ez így nem jó. Talán nem kéne hagynom, hogy abba az illúzióba ringassam magam, hogy van akinek fontos vagyok, hiszen itt van ez a három egymástól teljesen különböző pasi, akik szeretnek és akiket szeretek. De míg tart az illúzió, addig nem leszek képes szembenézni az igazsággal: nincs kihez bújni, mikor nagyon kéne.
Aztán itt van még ez a blogolás dolog is. Néha kiírom ide búmat-bánatomat aztán elhitetem magammal, hogy valakit érdekel. Pedig ez nem jó. Sokkal jobb lenne egy-egy baráttal leülni kávézni vagy megnézni egy filmet. Akkor biztos meghallgatnának, vagy legalább lenne aki egy kicsit tényleg figyel rám. Ehelyett én inkább leülök a gép elé és tulajdonképpen magamnak sírom el a bánatomat, magammal beszélem meg a gondolataimat, magamnak írok. Persze néha jönnek kommentek. Szeretem a kommenteket. Ebből tudom, hogy ha nem is értenek vagy ha nem is érdekel senkit akkor is legalább elolvasták. Legalább ennyi. Régen én is sok-sok kommentet küldtem. Csupán azért, hogy tudják mások is hogy én olvasom őket, mert nekem is jól esett volna ha sok-sok kommentet kapok. Most már erről leszoktam. Miért? Hát csupán azért mert rájöttem, ha heti egy kommentet kapok csak, de az igazi komment, annak sokkal jobban tudok örülni. Milyen az igazi komment? Amiben van valami plusz. Nem csak egy sablonbeszólás, amiből mást nem tudok leszűrni, csak hogy olvastak, hanem van benne valami többlet. Például egy okos gondolat, egy szívmelengető szó, egy értelmes kritika, vagy egy bunkó megjegyzés. A jó komment érzelmeket vált ki. Ahogy az a közvetlen kommunikációban is fontos. Mert sokan csak elbeszélnek egymás mellett és olyan ritkán hallunk egy igazán jó mondatot, amit érdemes megjegyezni, amire érdemes figyelni.
Nem is tudom honnan indultam. Megint csak magamnak írok egy kicsit és elhitetem magammal, hogy érdekel ez valakit rajtam kívül. Pedig dehogy. De nem baj. Ha magamra még oda tudok figyelni akkor nagy baj nincs. Akkor még van remény. Mert ez azt jelenti, hogy másokra és tudok figyelni. És ha én tudok másokra figyelni akkor mások is tudnak rám figyelni. Csak még nem jöttek rá, hogy ez milyen jó.
Persze ehhez kellett tapasztalat is. Merthát egy elv egészen addig működik, amíg el nem kezdik átültetni a gyakorlatba. Ilyenformán egy idő után rájöttem. Hiába az elv, ha mindig megbukik.
Most pedig ott tartok, hogy nincsenek szilárd elveim, de azért tovább gondolkozom. Mert ebben még soha nem csalódtam. Végülis miért ne gondolkodhatnék?
Általában persze az emberekről, az emberi kapcsolatokról gondolkodom. Például a közeli haverokon. Azért nevezem így őket, mert bár nagyon szeretem őket és heti vagy kétheti rendszerességgel el is megyek velük bulizni, azért még nem ismernek, ahogy én sem őket. Néha az az érzésem hogy rájuk akaszkodom. Érzelmileg. Merthát ugyebár három fiúról van szó. (Érdekes, hogy valahogy a barátikörből minden lány kiesett rajtam kívül.) De nem is ez a lényeg. Hanem, hogy néha úgy érzem pótlásnak használom őket. Ők azok akik megölelnek, őket ölelem meg én is. Velük iszom, velük táncolok. Talán ez így nem jó. Talán nem kéne hagynom, hogy abba az illúzióba ringassam magam, hogy van akinek fontos vagyok, hiszen itt van ez a három egymástól teljesen különböző pasi, akik szeretnek és akiket szeretek. De míg tart az illúzió, addig nem leszek képes szembenézni az igazsággal: nincs kihez bújni, mikor nagyon kéne.
Aztán itt van még ez a blogolás dolog is. Néha kiírom ide búmat-bánatomat aztán elhitetem magammal, hogy valakit érdekel. Pedig ez nem jó. Sokkal jobb lenne egy-egy baráttal leülni kávézni vagy megnézni egy filmet. Akkor biztos meghallgatnának, vagy legalább lenne aki egy kicsit tényleg figyel rám. Ehelyett én inkább leülök a gép elé és tulajdonképpen magamnak sírom el a bánatomat, magammal beszélem meg a gondolataimat, magamnak írok. Persze néha jönnek kommentek. Szeretem a kommenteket. Ebből tudom, hogy ha nem is értenek vagy ha nem is érdekel senkit akkor is legalább elolvasták. Legalább ennyi. Régen én is sok-sok kommentet küldtem. Csupán azért, hogy tudják mások is hogy én olvasom őket, mert nekem is jól esett volna ha sok-sok kommentet kapok. Most már erről leszoktam. Miért? Hát csupán azért mert rájöttem, ha heti egy kommentet kapok csak, de az igazi komment, annak sokkal jobban tudok örülni. Milyen az igazi komment? Amiben van valami plusz. Nem csak egy sablonbeszólás, amiből mást nem tudok leszűrni, csak hogy olvastak, hanem van benne valami többlet. Például egy okos gondolat, egy szívmelengető szó, egy értelmes kritika, vagy egy bunkó megjegyzés. A jó komment érzelmeket vált ki. Ahogy az a közvetlen kommunikációban is fontos. Mert sokan csak elbeszélnek egymás mellett és olyan ritkán hallunk egy igazán jó mondatot, amit érdemes megjegyezni, amire érdemes figyelni.
Nem is tudom honnan indultam. Megint csak magamnak írok egy kicsit és elhitetem magammal, hogy érdekel ez valakit rajtam kívül. Pedig dehogy. De nem baj. Ha magamra még oda tudok figyelni akkor nagy baj nincs. Akkor még van remény. Mert ez azt jelenti, hogy másokra és tudok figyelni. És ha én tudok másokra figyelni akkor mások is tudnak rám figyelni. Csak még nem jöttek rá, hogy ez milyen jó.
1 megjegyzés:
Nem tudom, hogy tudok e jó kommentet írni. Gyanítom, hogy nem, hiszen nem vagyok a szavak nagymestere. Én a számokban vagyok otthon és a vonalakban. Csak azt a nyelvet nem sokan értik...
Megjegyzés küldése