Anettnak

Tegnap 3 órát utaztunk hazafelé Vp-ből. Jól eldumáltunk, ahogy szoktunk. Nem is lett volna említésre méltó a dolog, ha az utolsó 2 perc nem úgy alakul, ahogy alakult. Ugyanis mielőtt elváltak útjaink közölte azt az infót! Mégpedig:
-Mondjak valami furát?
-Mondjad!
-A te exed az én exemmel jár!
Tényleg fura! Nagyon! Nem az infó maga. Vagyis, talán mégis, átvitt értelemben. Tudtam, hogy van valaki (mert kell lennie, sok idő eltelt). Aztán meg mert Anett mondta, mert ő mindig jót akar, meg akar védeni, fel akar készíteni. De nem mondta, hogy ki, mert nem tudta.
Ezért szól ez a bejegyzés neki. Neki, mert ő vigyázott rám. Velem volt, megvédett, meghallgatott, összeszedett mikor kellett! Az érzés miatt szól ez neki. Azért, mert olyat váltott ki belőlem ez az infó, aminek hatására vele kell megosszam az érzést. És pedig azt, hogy most már JÓ! Elengedheti a kezem!
Azt hittem dühös leszek, vagy elkeseredett, vagy szomorú, vagy csak ... Nem tudom valaminek kellene lennie! De nincs semmi! Semmi! Elfogadom. Lehet azért, mert aranyos a lány. És mert talán így kellett lennie (ez a sors).
Hogy Ő miért mondta el mégis azt nem tudom. Három órát várt vele. Akkor miért? Nem lett volna muszáj! Most már mindegy.
Köszönöm Anettnak, hogy végül is így lett, hogy ennyire összerakott, hogy ezt mondhatom: Semmi!. Sosem tudom ezt meghálálni neki! Soha!
Köszönöm, hogy hittél bennem, mikor még minden nap sírtam!